Oktatófilm mediátoroknak
Meruk József rendhagyó filmkritikája
Oktatófilm mediátoroknak: Házassági történet
Saját – szakmai ügykönyvben is legfeljebb kulcsszavakkal jelölt – ügyein kívül a magányos titokhordozásra elszegődött közvetítő nem ismerhet meg teljességében egyetlen esetet sem. A „folyamatos sorszámozással ellátott nyilvántartás” az idők folyamán keletkező tapasztalatok sajátos, emlékeztető forrás-leltárává szelídül, hiszen az adatvédelmi paragrafusok tényleges üzenetei szerint az irattárunkban egy-egy esetről semmiféle egyéb azonosítható személyiségi adat nem kezelhető. Anonim példák szép számmal sorjáznak a képzések gyakorlati szerepjátékain, mégis megoldatlan marad a feladvány: hogyan váljék valódi mediátorrá valaki, ha közvetítő bojtárként sem ülhet mestere mellett, s még életében nem érezhette a megszakítás nélküli idő nagymonológjainak páratlan atmoszféráját. A szakirodalom végtelen mennyiségű példái mellett olykor különleges filmrendezői és színészi bravúrok révén, igazi esettanulmányok részletei is feltárulkoznak. 2019 novemberének utolsó dekádjában egy elkápráztatóan felépített film, a Marriage Story, azaz Házassági történet című alkotás kínált különleges élményt a budapesti mozikban.
Rendhagyó filmajánlómat két extrém epizóddal kezdem, annál is inkább, mivel nekünk, mediátoroknak éppenséggel a közbülsőnek, már-már érdektelennek feltűnő apró mozzanatok adhatják a rejtélyek megoldó kódját. Az egyik jelenetben nézőként annak vagyunk szem- és fültanúi, amint egy (sztár)ügyvédnő részletes technológiai műleírást ad a szeplőtlen fogantatásról. Mit ne mondjak, akadémiai nagydoktori értekezés tárgya lehetne a vallástörténeti összefüggések és a modern kor válóperes jogi praktikáinak komparatív, elemző értelmezése, amelyben külön fejezet illetné meg az ügyvédnő által megjelenített perszonális látványvilág funkcionális üzeneteit. Jómagam attól sem lepődtem volna meg, ha a bíró helyett az ügyvédnő egyszer csak felénk fordul, s mintegy lábjegyzetként elmeséli, hogy Velazquez a Szeplőtlen fogantatást 19 éves korában festette meg, s nagyapja a nagymamával még portugál migránsként érkezett a felvirágzó Sevillába. Mindeközben a világ spanyol festőként könyvelte el, hiszen Hispániában született és anyja spanyol. A legtöbben meg azt hiszik évszázadok múltán, hogy egy érett férfiú ecsetvonásait szemlélik. Ez a pontosító kiszólás ugyan nem történik meg, de másfél-két percben mégiscsak leckét kap a néző egy ismertnek vélt történés kimondatlan háttér részleteinek sejtetési módszertanából.
A másik különleges epizód valószínűsíthetően a film lélektörténeti kulcsjelenete, amely kifejezetten azt hivatott láttatni, hogy minden eszköz és lehetőség dacára, a saját sorsáról ki-ki maga dönt. Scarlett Johansson valamit nagyon-nagyon tudhat az életről, ha női főszereplőként annyira profán egyszerűséggel mondja el az alkalmi partyn felszedett alkalmi partnerének, hogy mit is vár el tőle a következő percekben egy autó ülésén. Egyértelművé teszi, hogy ennyit, nem többet és nem lesz folytatás. Magának, de hangosan közli, hogy ettől majd teljességgel megváltozik az élete. Az alkalmi latin szerető igazából meg sem kísérelheti megérteni azt, hogy mi történik fura igényű partnerével, ám a kirótt feladatnak temperamentuma latba vetésével tesz eleget.
Utólag az ember arra gondol, hogy mediátorként vajon milyen valószínűséggel tudhatjuk meg azt, hogy valaki képes volt-e szakítani a korábbi önmagával, ahhoz, hogy szabaduljon egy (korábban önként vállalt) tarthatatlan kapcsolat rendszerből. Az operett 1916-ban tette slágerré, hogy „…Ezer titokkal van teli /A nő szívét ki ismeri?...”, ám ezek a veretes strófák csak a talány tényét rögzítették, ám ez a film száz évvel később sikerrel ad feltáró információt, anélkül, hogy élve boncolásra kényszerülne. S ha már itt tartunk, talán nem erőltetett az a feltételezés, hogy a mediátorok úgy nézhetik végig ezt a 136 perces filmet, mint a medikák és medikusok a demonstrációs műtő karzatáról egy-egy műtétet. Valós élethelyzetek láncolatát követhetjük végig, ráadásul úgy, hogy magunk is hozzá gondolhatjuk a saját tapasztalati információinkat.
A film egyébként egy barátságos (kulturált, civilizált), kölcsönösen empatikus válásként indul, amelyben villanásnyi, de annál emlékezetesebb szerepet kap egy mediátor. Nem rajta múlik, hogy a felekkel előre megíratott nagymonológok ott és akkor nem hangzanak el. Igaz, a csehovi dramaturgia révén szállóigévé lett, hogy az első felvonásban falon függő vadászpuska, a későbbiekben még elsül. Így a mediátori majdnem-ülésen megtagadott nagymonológ is szól egyszer egy nagyot.
Szabálytalan filmajánlóm nem követi a filmkritikák szerkezetét, hiszen azok fellelése bárki számára egyszerű. Megemlítem még, hogy mozgókép adta lehetőségek sorában - a két főszereplő és a mellékszereplők tökéletes ábrázolása mellett – meghökkentően jelentéktelen a biodíszletként ábrázolt gyermek alakja. Pedig mintha az egész történet körülötte forogna, s mégis a két világváros ingatlanviszonyairól több derül ki, mint a kreatív foglalkozást űző szülők, a gyakorló elmebetegként szerepeltetett nagymama külön-külön ketreceiben a sorsával megbékélni kénytelen kisgyerekről. Ez a történet ugyanis nem róla szól – legfeljebb a létezésének determináltságáról. Tegyük hozzá: elég halványan.
Az imént utaltam arra, hogy a Házassági történet a kritikusok részéről komoly figyelmet kapott. Vívmányként is elkönyvelhetnénk, hogy van, ahol a mediátorok szerepe is nevesítésre került. Sok köszönet azonban nincs benne. Bővebb kommentár nélkül teszem közzé a szöveget és forrását, érdeme szerint, egyetlen záró idézettel:
„Ügyvédek, mediátorok, pszichológusok, magánnyomozók állnak sorba azért, hogy két ember problémáján élősködjenek, és nekik köszönhetően a törvénykezés is abba az irányba mutat, hogy az ő igénybevételük nélkül egyre nehezebb legyen elválni.”
36/1994. (VI. 24.) AB határozat: „…Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a véleménynyilvánítás szabadsága nem terjed ki a becsületsértésre alkalmas valótlan tények közlésére akkor, ha a nyilatkozó személy kifejezetten tudatában van a közlés valótlanságának (tudatosan hamis közlés) vagy foglalkozása, hivatása gyakorlásának szabályai szerint elvárható lett volna tőle a tények valóságtartalmának vizsgálata, de a véleménynyilvánítási alapjog felelős gyakorlásából adódó gondosságot elmulasztotta. A véleménynyilvánítás szabadsága csak a bírálat, jellemzés, nézet és kritika szabadságát foglalja magában, de az alkotmányos védelem nem vonatkozhat a tények meghamisítására…” (ABH 1994, 219, 231.)
Meruk József
Hozzászólás